Az azonos nevű folyóról elnevezett Máramaros megye 9716 km2-nyi területével a történelmi Magyarország hatodik legnagyobb vármegyéje volt. Határait északnyugatról Bereg, nyugatról Szatmár és Ugocsa, délről Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód megyék jelentették, míg keleten a Kárpátok vonulatai természetes határvonalát alkották a megyének, illetve az országnak. A 14. században nyerte el végső alakját, megyévé alakítása előtt királyi vadászóterület volt, amit első írásos említése is igazol (1199: Maramorisio, HO. 2: 1), István király ugyanis egy vadászata alkalmával járt itt (Györffy 4: 124). Természeti kincsei közül hatalmas erdőségei, sűrű vízhálózata, de különösen az itt található só említhető: Huszttól Konyháig mintegy száz kilométer hosszúságban húzódik a gazdag máramarosi sóréteg, számos Sóspatak, Szlatinka nevű sósvizű patak jelzi a felszínhez való közelségét (Bélay 7).